Felvidék Szépe. Egy szépségverseny, amit az egyik barátnőm szervez. Kiss Kósa Annamária álmodta meg, hogy gyönyörű (értsd: a kor társadalmi normáihoz leginkább igazodó) felvidéki lányok egy esten mutassák meg magukat, a KOKA kollekció egyik nagyestélyiében vonulva vagy épp népviseletben. Lehetőséget kapnak, a szervezők kapcsolatrendszeréből profitálhatnak, tovább küldik őket nívós veresenyekre a világ egzotikus tájaira vagy épp modell szerződést biztosítanak számukra. 

A döntős lányok már sokszor beszéltek arról, hogy milyen sminket használnak, mit szeretnek viselni, enni és sportolni. Az igazat megvallva, engem sokkal jobban érdekelt, hogy ezek a fiatal, szép arcú és testú lányok milyenek is valójában. A félelmeikról, multjukról és traumájukról kérdeztem őket, ők pedig hihetetlenül őszintén válaszoltak. 

Bukovics Evelyn:

„Kiskoromtól apa nélkül nőltem fel. Bár már párszor feltettem magamnak a kérdést "miért nem keres?" "miért nem kívancsi a sikereimre vagy arra, hogy az iskolában mit érek el?" Választ nemigen kaptam a kérdéseimre, de egy biztos! Nagyon nagy motivácio számomra, mert tudom én miben fogok a jövőben változtatni és hogy mindent megfogok tenni azért, hogy édesanyám büszke legyen arra, akit egyedül felnevelt

Annak ellenére, hogy pontosan tudom hol lakik, kb.egy éve találkoztam vele 20 percre de ennyi. Nem volt több érdeklődés a részéről.Amig kicsi voltam 1x egy évben, ha eljött de többször nem. Aztan egy idő után ez is megszakadt.”

Niki Zacik:

“Életem legnagyobb vesztesége az volt, hogy a szüleim 7éves koromban elváltak és eltávolodtam az apumtól. Elején jártam hozzá, de észrevettem hogy az új "anyuka" fontosabb volt számára mint a kis "hercegnöje". 5éve nem találkoztunk és nem beszéltem vele. Nekem ez nagyon fáj. Nem gondol rám, nem keres és nem áll melletem sem a jó pillanatokban és sem a nehéz pillanatokban. Fájó, hogy a testvéremmel tartja a kapcsolatot és velem nem. Hiányzik mikor döntéseket kell hoznom, nem kapok apai tanácsokat, apai szeretetet és nem támogat a céljaimban.

Sokáig tartott még túl tettem magam rajta és belenyugodtan, hogy ezen nem tudok változtatni. Viszont hálát adok "Anyukámnak" aki minden roszban ott volt mellettem a nehéz pillanatokban és aki miatt ma itt lehetek, aki mindig biztatott, támogat pozitív gondolataival. Neki köszönhetem, hogy idáig eljutottam mint büszke "Felvidék Szépe döntöse".”

Húsvét Kata

“Életem legnagyobb traumáját akkor éltem meg, amikor megláttam apukámat kórházban feküdni szív műtét után a JYS osztályon. Karjai tele voltak szurkodva infúziókkal a testéből több féle csövecske volt kivezetve és mikor ránéztem, megláttam a meggyötört arcát, kimondhatatlan érzés folyt átt rajtam. Egyrészt örültem, hogy életben van, másrészt legszívesebben elsírtam volna magam. Szó szerint nagyon megijdetem és féltem a látványtól, hiszen az életem egyik legfontosabb embere életéről volt szó. “

Szabó Flóri

“Sajnos az élet rendje hogy senki se él örökké viszont nekem mély traumát okozott dédnagymamám es nagypapám elvesztése. Végig kísértem betegségüket, egyedül az vigasztal, hogy velük lehetem az utolsó percekig. Az ő mintájuk a mai napig erőt ad és motivál. Sokat köszönhetek nekik és bízom benne, hogy azt a szeretete és törődést, amit tőlük kaptam, tovább tudom majd adni az én gyerekeimnek, unokáimnak.“

Rapác Gréta

“Gyerekkoromban több negatív jelzőt is kaptam a kortársaimtól, mert visszahúzódó és félénk voltam. Annak ellenére, hogy a koromhoz megfelelő testsúllyal rendelkeztem 9 éves koromban, egyszer az osztályban találtam egy kis papírt a padlón, amire az volt ráírva, hogy Gréta anorexiás. Bántottak, megszégyenítettek, kiközösíttek. Ez a gyerekkori trauma máig kísért, holott tudom és már akkor is tudtam gyerek fejjel, hogy nem volt igaza annak az illetőnek, aki ezt írta rólam.  Valószínűleg nem volt tisztában az anorexiás szó fogalmával és súlyával, amit én máig ,,cipelek”.”

Varga Nicolette

“A legmélyebb mélypont pedig a fősuli volt a tanulmányaim megkezdése elején. Én már alapsuli óta magyar iskolába jártam, majd folytattam a gimiben ahol szintén az anyanyelvemen tanultam. Aztán jött a főiskola, ahol eleinte nagyon egyedül és elveszettnek éreztem magam. Egy szlovák városban, szlovák főiskolán nem mindenki rajongott azért, hogy magyar vagyok. Próbáltam elmagyarázni értelmesen miért beszélek magyarul is, de rájöttem, felesleges. Nem értették, de lehet csak nem akarták. Én nagyon szeretem a tásaságot, a vidám embereket magam körül, nem szeretek egyedül lenni. Ezért is volt olyan nehéz. De aztán mindig jobban igyekeztem beilleszkedni, és szerencsére rátalaltám azokra az emberekre akik magamért szeretnek, és még sok magyar osztálytásra is. Amikor minden jóra fodult, jött a vizsgaidőszak. Sajnos vannak olyan tanárok, akik szintén nem szívelik a magyar nemzetiségű diákokat és mindent megpróbáltak, hogy nehezítsék a dolgunkat, Tudtam először magamban kell legyőznöm a  félelmet és ha magabiztosan odaállok nem lesz baj, így is történt, amikor legyőztem a félelmem nagyon büszke voltam magamra mert meg letta gyümölcse!”

Popovics Orsolya

“A hozzátartozóim halála. Szerintem minden embert leginkább a szeretteinek elvesztése tölti el mély veszteségérzéssel és az azt követő gyászt nem könnyű feldolgozni, pláne ha kamaszkorban történik a szomorú eset. Ebben a életkorban az ember mindent megkérdőjelez, kíváncsi a miértekre, és épphogy kezd a saját élete kibontakozni, rákényszerül arra, hogy megbírkózzon az élet végességének törvényeivel.”

Szvorák Lilla

“A barátommal másfél évig voltunk együtt és bár mindig voltak köztünk kisebb nagyobb összezördülések, kitartottunk egymás mellett. Tavaly nyáron volt egy nagy szakadás, amikor fél évig nem tudtunk egymásról szinte semmit. Azt hiszem az az időszak volt eddig a legnehezebb az életemben. Próbáltam pozitívan felfogni a helyzetet, nem gondolni rá és fél év után, mikor már egyáltalan nem gondoltam volna, hogy mi még együtt lehetünk, utánam jött és azóta is boldogok vagyunk.”

Mikó Rita

"Életem legnagyobb traumáját 2008.február 2-án éltem meg. Tisztán emlékszem azon a héten anyukám a Magas Tátrában kirándult én és bátyám Adrián a nagymamámmal töltöttük a hetet. Bátyám ekkor volt 18 éves és pedig 14. Aznap éjjel a barátnőmnél aludtam pár háztömbnyivel arrébb. Hajnalban csörgött a telefonom, mamám hívott, hogy azonnal menjek haza mert baj van. Magam sem tudom, hogy miért de miután letettük a telefont elkezdtem sírni és futottam haza. Mikor hazaértem az ajtóban összetalálkoztam apukámmal, aki rohant ki az ajtón még csak észre sem vett úgy elviharzott. Tudni illik a szüleim elváltak, mikor másfél éves voltam. Apukámat ritkán látom. Szinte alig tartjuk a kapcsolatot. A nyolcadik emeleten laktunk és a felvonóban az idő, mintha megállt volna, azt hittem sosem érek fel.

Mikor bementem mamámat láttam, ült a kanapén és zokogott, mondtam mondjon valamit , mi a baj? mi történt  kérdezgettem, mire csak annyit mondott, hogy “az Adri”. Aztán megnyugodott és szépen lassan elkezdte mondani, azt amit sosem szerettem volna hallani.

A bátyám hajnalban balesetet szenvedett. Pozsonyba indult az akkori barátnőjéért, aki egy szórakozóhelyen dolgozott. hajnalban fagyos volt az út és a Dunaszerdahelyről a 63-ra vezető úton lesodródott a szántóföldekre. Az autó rengetegszer átfordult, Adri ki is repült az autóból. Az autóban barátja is vele utazott, aki kisebb sérüléssel megúszta. Miután felhívta a mentőket, elkezdte keresni a bátyámat. Sötét volt és nagyon hideg. Bátyámat messze az autótól találta meg, majd a diszpécser utasítására elkezdte újraéleszteni. Ekkor már úton volt a gyorsmentő. A dunaszerdahelyi kórházba szállították, ahol nagyon nehezen stabilizálták az állapotát. Bátyám kómában volt a kétszeres újraélesztés után. Lába, állkapcsa több helyen eltört. Több gerinc csigolyája is elrepedt, szerencsénkre a velő nem sérült. A légzése leállt, lélegeztető gép tartotta életben. Agyában több helyen bevérzés volt. Azt mondják az ember agya úgy van beállítva, hogy a traumákat minél hamarabb elfeledje. Nekem még nem sikerült. Miután bátyám felébredt a kómából elszállították Pozsonyba, ott kapta a további kezeléseket.

Sosem szabad feladni a remény utolsó sugarát sem, mert itt vagyunk rá az élő példa, hogy csodák bizony léteznek. Az orvosok 6% esélyt adtak arra,hogy a bátyám felépül, de kizártnak tartották, hogy teljes életet éljen. Lassan 10 éve ünnepeljük két különböző napon Adri születésnapját, igaz a februárit, csak úgy halkan magunkban, szerényen. Julius 19-én ünnepeltük a kisleánya és egyben keresztlányom első születésnapját. Adrián ugyanannyira él teljes életet, mint én vagy bárki ezen a Földön."