Február végén utazom Afrikába. Elnyertem a DemNet Alapítvány tanulmányútját, így két másik újságíróval utazom Tanzániába és Kenyába, tizenkét napra, isztanbuli átszállással. A napokban megújítottam a szükséges oltásokat, előkerestem a fiók mélyén lapuló oltási kiskönyvem – hello baby, újra együtt! Megnéztem, mikor jár le az útlevelem. A szekrény mélyéről elővettem a hátizsákom, és kibontottam a felakasztható szúnyoghálót, amit hat évvel ezelőtt használtunk, Tanzániában. Belebújtam a bakancsomba, tettem benne pár kört a nappaliban, hurrá Afrika, jövök!

Valahogy még mindig alig hiszem el. Harminc fok lesz, pálmafák, vörös föld. Térképeket nézegetek, nagy utazók naplóit lapozgatom, Hemingway afrikai novelláit olvasom újra és Beryl Markham zseniális önéletrajzi könyvét, a Követem a napot. Az ő életútja igazán inspiráló: Kelet-Afrika első pilótanője; kétfedeles gépen járta Afrika fel nem térképezett légterét. Gondolt a kényszerleszállásra és a hangyákra is – méregfiola volt nála a végveszélyre. Ő az első pilóta, aki Angliából az Újvilágba repült az Atlanti-óceán fölött. Micsoda nő!

Afrika a keményeknek való (hacsak nem az öt csillagos álomszallodákat választja az ember). Ott nem lesz helye a nyivákolásnak, a reggeli sminknek, az állandó online jelenlétnek. Benne van a pakliban, hogy napokig nem zuhanyzom, szőrös lesz a lábam-hónaljam, és a csoport többi tagja is büdös lesz. Azt eszem majd, amit épp lehet, ott nincs helye a paleo, vega, glutén-, mindenmentes táplálkozásnak, ott nem lehet kalóriákat számolni, egy ilyen úton nem lehet válogatni. Azt eszem majd, amire lehetőségem lesz, így, egyszerűen.

De ezek közül semelyiket nem érzem nehézségnek. Azt érzem kihívásnak, hogy tizenkét napig távol leszek a családomtól, a gyerekeimtől. Ez lesz az első alkalom, hogy ennyi időre elválunk. Mondogatom nekik, hogy anya elmegy Afrikába, oda, ahol oroszlánok és elefántok élnek, megnézzük a térképen, hogy merre utazom majd, afrikai meséket olvasok nekik elalváshoz. A gyerekeim tudják, hogy anyának fontos a munkája, el kell utaznia, de jön majd vissza, addig apával lesznek együtt. Fiam négy és fél éves, kislányom egy hónap híján kettő lesz, amikor utazom.

Hiányozni fognak, az biztos, de semmi esetre sem akarok abba a hibába esni, hogy míg Budapesten élek, elegáns belvárosi ebédlőkben kávézom, addig az afrikai bakancsos túrákon ábrándozzam,, és a játszótéren, a csúszda mellett a munkám járjon az eszemben. Azt akarom, és folyton edzem magam, hogy a jelenben éljek. Míg otthon vagyok a gyerekeimmel, nekik (velük) akarok valóban jelen lenni, amikor Afrikában leszek, akkor a munkámra akarok koncentrálni. Mindfullness. Úgy akarok élni, hogy belefeledkezzem a legózásba, a kirakósjátékba a szőnyegen a gyerekeim mellett, és azt akarom, hogy az afrikai utamon teljes erővel tudjak fókuszálni az interjúkra, amiket készíteni fogok.

Amikor elújságoltam ismerőseimnek, hogy Afrikába utazom, gratuláltak mind, majd pár perc után megkérdezték, hogy: „Ki marad a gyerekekkel?”, „a férjedre rá mered bízni őket?”, „mi lesz a háztartással?” (hát mi lenne?), vagy a kedvencem „a férjed mit fog csinálni nélküled ennyi ideig?” Első hallásra vicces kérdések, legalábbis én jól szórakoztam rajtuk, pláne, hogy férjem sokat utazik, volt olyan, hogy három hétre az USA-ba ment, és én maradtam a gyerekekkel. De ugye az egészen más.

Apa mehet, anya nem, apának lehet karrierje, anyának nem. Elcsodálkozik a magyar, ha nincs így. Jönnek a fura kérdések, a fura tekintetek, a szemforgatás, meg a „mit fognak enni azok a szegény gyerekek?”-típusú kérdések. Na, hozzám jöhetnek ezek a kérdések! Egy európai nagyvárosban élünk, ahová a nap 24 órájában kiszállítják az ételt, legyen szó montenegrói csevabcsicsáról vagy ínyenc japán finomságokról. Szóval itt senki nem hal éhen. A mosógépünkön pár gomb van, szinte mindegy, melyiket nyomja meg az ember: tiszta ruhák tehát lesznek. Vasalni nem vasalunk, soha semmit – nem elvből, de azt sem tudom, mit kéne kivasalnom. A farmert? A gyerekek pólóit? Teljesen rendben vannak!

A világ legtöbb szegletében a gyereknevelés az anya dolga, a házimunka egyenlő a női munkával. Nálunk nem. És boldog, kiegyensúlyozott családi ismerőseinknél sem.

Bizonyára még párszor végighallgatom a "te csak úgy elmész és itt hagysz mindenkit" kezdetű irigykedős sopánkodást, de nem foglalkozom már vele. A gyerekeimmel végiglapozzuk az útlevelem és oltási kiskönyvem, mesélek nekik az utamról és előtte fontos dolgunk van: el kell készítenünk a farsangi jelmezt. Fiam tűzokádó sárkány szeretne lenni, így fel van adva a lecke.

 Aztán bepakolok és elindulok. Hello Afrika, jövök!