OLVASS BELE! Szlovákul szeretni 199 oldal
Amikor a szökés gondolata megfogalmazódott Károlyban, eszébe jutott a parancsnok. Meg kellene keresnie, egy próbát megér. Hátha azóta még magasabb beosztásba került. Elmondaná neki, hogy Bécsbe menne, hogy egy rég nem látott ismerőssel találkozzon, aki idős már, és ki tudja, talán ez lesz az utolsó lehetősége. Nem tudott jobb mesét kitalálni, nem mondhatja, hogy nyaralni megy, rögtön gyanússá válna. Persze az idős barátról is hihetnék, hogy kém, és Károly az összekőtője. Nem bírta ezt a tépelődést. Pár napra lemondott az egész tervről.
Éjszakákon át alig aludt. Álmatlanul forgolódott, a takarót hol felhúzta az álláig, hol lerúgta magáról. Még Zsuzsa is észrevette, hogy valami nincs rend- ben. Mellé bújt, karját a férfi mellkasára tette, belecsókolt a nyakába, és aludt tovább. Károly a nőt figyelte. Milyen nyugodtan alszik, hiszen semmit sem tud a tervemről. Amint bejelentik neki, hogy leléptem, felfordul az egész élete. Itt marad egyedül a lányokkal. Károlyt elfogták a kétségek, mi lesz, ha Zsuzsa nem érti meg, ha nem hisz majd neki. Levelet nem hagyhat, az terhelő bizonyíték lenne egy házkutatás esetén. Pár nappal később értesíti majd, amikor már biztonságban lesz a határ túloldalán. Nem tudta, hogyan, táviratot küld majd vagy levelet, arra gondolt, hogy bizonyára segítenek a hasonló sorsú menekültek Ausztriában. Kell, hogy legyen egy jó módszer, amivel elmesél mindent Zsuzsának.
Másnap elindult, hogy felkeresse a parancsnokot, csak remélhette, hogy szerencsével jár. Bemutatkozott a belügyminisztérium portásának, és megmondta, kit keres. A�szemüveges férfi végig- mérte, majd tárcsázott. Károlynak hátat fordítva beszélt, és miután letette a kagylót, intett, hogy várjon. Károly bólintott, nem merte megkérdez- ni, hogy mégis mire. Lejönnek érte, és felkísérik a parancsnokhoz? Vagy lebukott, mert az említett személy már nem él, netán hazaárulásért körözik?
– Írja le egy papírra, hogy mi járatban van, aztán mehet. Beleteszem egy borítékba, és átadom a pa- rancsnok úrnak.
Károly döbbenten nézett. A�fejét rázta, hogy akkor hagyják az egészet, már indult volna, de a portás utánaszólt.
– Írja csak le, a parancsnok úr megkapja még ma, ne aggódjon. Tudja, hányan jönnek hozzá naponta?
Vagy úgy, akkor ez rutineljárás lenne? Vagy csak a titkárnő utasítására mindenkinek ezt mondják, aztán a műszakváltáskor kidobják a papírokat a szemétbe? Vagy ami még rosszabb, a gyanús alakoknak utána is néznek?
Károly csalódott volt és zavarodott, nem tudta, mitévő legyen, aztán gondolt egyet, és leírta, hogy ő volt a tolmács a parancsnok úr veseműtétjénél, és nagy szükség lenne a segítségére kiutazási engedély ügyében. Aláírta, lenyalta a borítékot, átnyújtotta a portásnak, és hazament.
Másnap elindította az útlevél- és vízumkérelmet, és várt. Nagy meglepetésére egy hét múlva megkapta az engedélyt, és a sorsdöntő reggelen a gyár helyett a határ felé vette az irányt. Felült a Mlynské Nivyn lévő autóbuszállomáson a Bécsbe tartó járatra. Minden második hely szabad volt még pár perccel az indulás előtt, Károly az egyik ablak melletti ülést választotta. Nem merte levenni a kabátját, nehogy meglássák, hogy átizzadta az ingét idegességében. Az előtte ülő férfi a Pravdát olvasta, mögötte egy másik a táskáját próbálta begyömöszölni az ülés feletti hálóba. Károly hátradőlt, mélyet lélegzett, és imádkozott. Az idejét sem tudta, mikor történt vele ilyen, talán gyerekkorában kérte utoljára a jó Isten segítségét. „Miatyánk, aki a mennyekben vagy...” – maga is meglepődött, hogy tudta az egész ima szövegét. Amikor a végére ért, valóban jobban érezte magát.
A busz pontban nyolckor indult, nem tartott soká, és a határátkelő csehszlovák részéhez értek. Petržalka-Berg. Károly jól tudta, mi következik. Jönnek a pasovákok, akik az iratokat ellenőrzik, és a colnákok, vagyis a vámosok. Az utóbbiak azt ellenőrzik, hogy csak az előírásoknak megfelelő összegű valutát visz-e ki az országból az ember, és van-e papírja arról, hogy legális pénzváltóban jutott hozzá. Akkoriban virágzott a márka- és a dollár- piac, Pozsonyban egy márka huszonöt koronát ért, mégis ötvenért árulták a feketepiacon. Legendák keringtek arról, ki milyen trükkel csempészte ki a márkát. Az inggallérba bevarrt papírpénz klasszikusnak számított, ezt a vámosok is ismerték, ezért ott kezdték általában az ellenőrzést. Az egyik nő a parókájába bevarrva lopta ki a pénzt, néhány hentes pedig a konzervgyárban a pástétom alá rejtette, és konzerváltatta.
Károly kibelezett egy töltőtollat, és abba tekert húsz márkát. Órákig pepecselt vele otthon a konyhaasztalon, mielőtt elindult. Az összetekert bankjegy túl vastag lett, nem tudta visszahúzni rá a toll nyelét. Aztán keresett egy vastagabbat, azzal már sikerrel járt. A� tollat a kabátja belső zsebébe tette, hogy tökéletes legyen az álca.
Amikor meglátta a határátkelőnél a kutyás rendőröket, szinte biztos volt benne, hogy lebukik. Hófehér arccal nyújtotta át az útlevelét és a szükséges dokumentumokat az ellenőrnek, aki pár másodperc alatt végiglapozta, és visszaadta Károlynak.
– Dobre – szólt unottan, és máris a következő utast ellenőrizte.
Aztán a vámosok is felszálltak a buszra, és leszállítottak pár utast. Talán bejelentés alapján dolgoztak épp aznap, de az is lehet, hogy a komolyabb csempészek csalijai voltak csupán. Mindig akadt olyan szerencsétlen, akit rá lehetett venni pár száz koronáért, hogy viselkedjen gyanúsan, hívja fel magára a figyelmet, hogy a vámosok kiszúrják, leszállítsák, találjanak nála valami apróságot, miközben a nagy halak – a feketén vásárolt több ezer márkával – vígan átcsúsznak Nyugatra. A� csalik persze nagy pénzre is számítottak szabadulásuk után a nagy halaktól.
Károlyban megfagyott a vér, amikor az előtte ülő utast, a derűsen Pravdát olvasó fiatal férfit is leszállították. Az ablakból figyelte, ahogy a busz mellett, a rengeteg felnyitott bőrönd között elvezetik. Emlékezetébe égett az arca. Évekkel később, a rendszerváltás után ugyanezt az arcot látta az újságokban. Egy új párt politikusaként sürgette a határok lebontását.
Károly a nadrágjába törölte izzadt tenyerét. Igyekezett higgadtnak látszani, de úgy érezte, a homlokára van írva, hogy disszidálni készül. Szinte vibrált a levegő, de az utasok próbáltak kedvesek és alázatosak lenni a határőrökkel és a vámosokkal. Ezek az egyenruhás fiatalok nem lehettek idősebbek harmincnál, mégis úgy jártak fel s alá a busz szűk folyosóján, mintha ők lettek volna élet és halál urai. Szemlátomást élvezték a helyzetet. „Hiába, adj a szarnak hatalmat, megmutatja, milyen büdös”, járt Károly fejében, de amikor az egyikük megállt mellette, és a vállára tette a kezét, majd összecsinálta magát. Újfent az iratait kérték. Átnyújtotta a papírjait, a vámellenőr belelapozott, aztán visszaadta. Szúrópróbaszerűen ellenőrizgettek még, majd leszálltak a buszról. Mindenki fellélegzett. Az osztrák útlevélellenőrzés csak pár perces formalitás volt, hiszen ők örültek, hogy a sok márkát náluk költik majd el. Nagy volt a megkönnyebbülés, az emberek mosolyogtak, körbeadták a laposüvegeket. Károlyt is kínálták, de az idegességtől alig tért magához. Több kilométerrel az útlevélellenőrzés után is a torkában dobogott a szíve.
Az első napokban Bécs külvárosában aludt egy padon, és az otthonról hozott májkrémes pástétomot és fehér kiflit ette. Aztán a Mariahilferstrassén sétálgatott, és tetszett neki a nyugati világ; a színes kirakatok, az elegáns férfiak, a parányi kávéscsészéből órákon át kortyolgató osztrákok, a szőrtelen női combok, a sima hónaljak, és közben arra gondolt, hogy így néznek ki azok, akiket megkímélt az élet. Elegáns nyugdíjasokat látott egy teraszon ebédelni, és a nagyszülei jutottak az eszébe, a háború utáni megpróbáltatásaik, a nyomor, a kitelepítések, a családok szétválasztása és a megfeszített munka. Egész nyáron a földeken dolgoztak, napkeltétől napnyugtáig, dehogy volt idejük hosszasan ebédelni, étteremben talán sosem jártak.
Úgy tervezte, hogy a Vöröskereszt családegyesítő programján keresztül kijut majd a felesége és a lányok is. Először az ő papírjait kellett rendezni, de amint lesz lakása, munkája, jöhet a család. Örült nekik. Elképzelte, hogy étterembe viszi őket, Zsuzsának megvásárolja a kirakatban látott elegáns ruhák egyikét, a lányok igazi Barbie-t kapnak, meg töltött csokoládét.
A nehezén már túl van. Beszélnie kell Zsuzsával, és minden rendben lesz. Itt mondta ki magának először, hogy sikerült. Megszabadult tőlük. Bele- szippantott a friss őszi levegőbe, és úgy érezte, újjászületett.
