Ma nem elvitelre kértem a kávét. Leültem az egyetlen szabadon maradt asztalhoz, és elővettem a számítógépem, hogy ma írni fogok. Megnyitottam egy üres word dokumentumot, de nem bírtam koncentrálni a hangzavarban. Ingatlanügynökök…

A mellettem levő aztalnál két fickó ült, öltönyben, harmincasok lehettek.

-       Benne vagyok pár projektben! – mondta az egyikük, én meg elmosolyodtam.

“Benne vagyok pár projektben” meg a “most nagy dobás előtt állok”, “van egy szuper ötletem, ha ez bejön…” a legklasszikusabb kamudumák, melyeket az utóbbi időszakban gyakran hallok. Pár héttel ezelőtt az egyik ismerősöm összehozott egy fickóval, akivel leültünk egy kávéra. Kezet nyújtott, illedelmesen bemutatkozott, kedvesen beszélt a pincérrel.

-       Én is újságíró vagyok! – kezdte.

-       Igen? És hová írsz?

-       A New York Timesnak – mondta, én meg félrenyeltem a kávém. (Ha a NYT-nak írt volna, akkor ismertem volna a nevét).  Míg én fulladoztam a kávétól, tolta tovább a kamudumát, hogy ő oknyomozó újságíró, és csak azért nem találok róla semmit az interneten, mert ő nagyon komoly ember, komoly üzleti múlttal, és úgy találta jónak, hogy mindent eltüntet magáról. Néztem a férfit, kortyoltam a kávém, és hallgattam a süket dumát. 

-       Azért kerestelek meg, hogy írj rólam egy cikket. Ez neked is jó, hiszen ha bejön a projekt, már csak a Forbesnak fogok nyilatkozni, nem a magadfajta újságíróknak. 

-       Akkor érezzem magam megtisztelve? – kérdeztem ironikusan, de nem vette a lapot.

-       Hát különleges anyagot kínálok, az biztos. Van egy termék, amit most kezdtem forgalmazni, és külföldiek is érdeklődnek iránta.

-       Ez tényleg rendkívül érdekes! – mosolyogtam, de ő MÉG MINDIG nem vette a lapot, valamiért azt gondolta, hogy ha engem kisstílű firkásznak tart, és ezt el is mondja, az nekem imponálni fog. Ő komolyan beszél. Tel Avivról, nemzetközi partnerekről, orosz háttérről meg a Fideszről. Az utóbbiról a végtelenségig, hogy kit ismer és kit nem. Meg a milliós tételekről. Természetesen euróban. Egy idő után meguntam, felálltam, mondtam neki, hogy  az “interjú” előtt először elolvasnám az oknyomozó riportjait, küldje már át őket, és elindultam az oviba a fiamért. A riportokat azóta sem küldte, de hívott párszor, hogy fontos szerződést fog aláírni, szeretné, ha ott lenne a média.

-       Mindenképp jelzem a kollégáim felé, de nem gondolod, hogy a magyar újságírók, khm-khm, hogy is mondjam, kisszerűek? Nem szeretnéd inkább a nemzetközi sajtót? – kérdeztem tőle.

-       Igazad van! Van ismerősöd a BBC-nél? – kérdezte, én meg leültem, vettem egy mély lélegzetet, elszámoltam tízig, próbáltam felidézni azokat a facebookos életbölcsességeket, melyek a nyugalomról szólnak, eszembe jutott az is, hogy egy úrinőnek, kétgyerekes édesanyának minden szituációban kimérten kéne viselkednie; nade nekem az sem segített, hogy felidéztem a templomban hallottakat…A fickónak fél percben összefoglaltam mindent, amit gondolok róla. Hogy pontosan hogy ragoztam a káromkodásokat, nem emlékszem, ezért nem tudom idézni.

Ezeken az eseten kívül számtalan kóklerrel, szélhámossal, „wannabe” figurával találkoztam már. Fő területük a rendezvények utáni “VIP” fogadások. A VIP csak idézőjelesen az, hiszen pár politikuson és valódi üzletemberen kívül mindenféle szedett-vedett banda összegyűlik. De ők a legérdekesebbek, egy írónak meg pláne.

Egy hasonló eset történt Budapesten, egy menő étteremben. Ketten ültünk a barátnőmmel, ebédet rendeltünk, felhívtuk egy harmadik közös barátnőnket, akivel angolul beszéltünk. Mindezt egy negyvenes férfi figyelte végig, aki egy idő után közelebb húzódott az asztalunkhoz. Úgy csinált, mintha telefonálna:

-       10 million euro? No problem? Transfer it! Utald csak! 10 millió nem gond! – artikulálta erősen a mobiljába, aztán még hadovált Monte Carlóról, újabb 10 milliókról, Dubajról meg a jachtjáról, amit le akar cserélni. Mindeközben azt figyelte, hogy hallgattjuk-e a beszélgetést (persze, hogy hallgattuk, olyan hangosan beszélt). Miután befejezte, odalépett az asztalunkhoz, és megkérdezte, hogy rendelhet-e egy italt nekünk. Ott ültünk az üres tányérunk fölött, én majd’ megpukkadtam a nevetéstől, a barátnőm pedig nagy kerek szemekkel bámulta a fazont. Egyszer csak kitört belőle:

-       Tudod az a baj, hogy az ilyen férfiak, mint te, hozzánk maximum kertésznek jöhetnének! – mondta határozottan. A fickó sarkon fordult, és eliszkolt.

Azóta sem tudom, hogy melyik filmben szerepel ez az ikonikus mondat, de én is használtam már párszor.

Engem nem vernek át.  Én Csallóközben nőttem fel, ahol a nagycsávók vadiúj mercikkel járnak, amit hitelre vettek, miközben az anyjukkal élnek egy szoba-konyhás panellakásban. Ahol azzal akarnak sokan sok mindent elintézni, hogy bemondják: „én ismerem az Oszit”. Ahol hetente lepottyan valami a kamionról, óra / sportcipő / villanykörte / 5kg cukor / filterestea / eredeti verszaccse - (a sor tetszés szerint folytatható). Ahol „majd odaszól az Öcsi / Zolcsi / Pityus / Pitt / Möcsi / Pöcsi” (a sor tetszés szerint folytatható).

Amióta tudjuk, hogy a leggazdagabbak szürke pólóban járnak és nem drága öltönyben, flip-flopot viselnek és nem méretre készített bőrcipőt, máshogy kéne menőzni. Menő autója leasingre ma már bárkinek lehet, hangosan telefonálni csak a hülyék szoktak és amúgy is, pénzzel menőzni annyira old school.