Feldíszítették Kairó belvárosát, mindenütt színes masnik és az elnök portréja díszelgett. Hosni Mubarak 1981 – től volt Egyiptom elnöke, elnöksége alatt a Közel-Kelet egyik legnagyobb hatalmú politikai vezetője, az Egyesült Államok és Izrael fontos szövetségese volt a térségben. Bukását később, 2011-ben az Arab Tavasz idézte elő.

A helyiek nem mind értettek egyet a hacacáréval, Mubarak vesztét kívánta az értelmiségi réteg egy jó része – persze csak magában. Az egyszerű emberek nem tudták megfogalmazni, hogy mit, csak azt, hogy mit nem akarnak. Ekkor kezdődtek a robbantások.  A turisták által előszeretettel látogatott helyeken több bomba robbant, egyszer a Kairói Múzeum közelében, máskor a piacon. Rettegtek a helyiek is, feszült volt a város, egyre kevesebb turista érkezett nyaralni, a strand és a szálloda egyre üresebb lett. Mr. Hatem idegesen vakargatta izzadt homlokát, a pincérek és takarítók egy részét kénytelen volt elbocsájtani. Káosz és fejetlenség uralkodott mindenütt. Turistáinknak nem ajánlottuk a kairói városnézést, nekem mégis be kellett mennem a tartózkodási engedélyem újabb meghosszabításáért. Ismét behivattak egy újabb beszélgetésre. Ninával úgy emlegettük, hogy a Never ending story következő epizódja kezdődik. 

Beültem a taxiba és a hivatal nevét adtam meg a sofőrnek. A rádióból popposított arab dalok szóltak egy ideig, aztán a hírek következtek arabul.  Elaludtam. Arra riadtam fel, hogy a sofőr böködi a térdem. 

-Hej! – kiáltottam rá, és felhúzott szemöldökkel bámultam. 

-Merénylet! – mondta tört angolsággal.

-Micsoda? Hol? – ugrottam fel a hátsó ülésen.

-Khan el-Khalili – mondta. Ez Kairó legnagyobb bazárja. 

A sofőr rácsapott a kormányra, és a nyitott ablakon keresztül kiáltott valamit. Az utcán óriási volt a zűrzavar, nagy tömeg gyűlt össze, alig tudtunk haladni a taxival. A fiatal fiúknak kendőkkel volt eltakarva az arcuk, erőteljesen skandáltak valamit, csadorba öltözött asszonyok ölbe kapták gyerekeiket és szaladtak. A kis boltok tulajdonosai kapkodva húzták le a redőnyt, és lelakatolták azokat.  A csigatempót a sofőr törte meg.

-Szállj ki! – mormogta.

-Tessék? 

-Mondom, szállj ki! – artikulált egyre hevesebben a kormányt markolva. 

-A hivatalhoz kérem, úgy egyeztünk meg – próbálkoztam hüppögve.

Könnyes szemekkel rágtam a körmöm, ugye ezt most nem gondolja komolyan? Ugye ez csak valami vicc és nem is velem történik mindez? Ez járt a fejemben, miközben húsig rágtam a körmeim. Túlharaptam, véres lett a szájam széle, a mutatóujjam törölgettem a koszos üléshuzatba. „Soha ne vedd szádba a kezed, bármi lehet hepatitisszel fertőzött” - jutottak eszembe a barátaim szavai.

A sofőr idegesen kiszállított a rozoga, összetákolt autóból, én meg ott álltam térerő nélkül a teljesen felismerhetetlen külvárosi negyed közepén. Tetőtől talpig be voltam bugyolálva, hosszú nadrág, nyári ing, hátrafésült haj. Ennek ellenére is jöttek a kommentek: „We hate America” – kiabálták a gyerekek a negyven fokos hőségben, káoszban. Harminc arab frázissal próbáltam megmenekülni. A táskám a hónom alá szorítottam, az öreg nokia mobilomon kerestem a térerőt, amit azért használtam a divatos lapos új helyett, hogy ne keltsek feltűnést. Próbáltam valakit felhívni, bárkit, sorban tárcsáztam a címlistán a barátaimat, sikertelenül. Összeomlott a hálózat, ilyenkor az az első, amit a kormány kikapcsol, hogy az elkövetők ne tudjanak tovább kommunikálni. Nagyon sírtam, kétségbeesve jártam a várost, kószáltam a medina szűk utcáin, többször kijutottam ugyanarra a sarokra. Egy csoportban férfiak hadonásztak idegesen, az egyik észrevett és felajánlotta, hogy hazavisz. 

−Taxisofőr vagyok – esküdözött.

−Vissza kell jutnom a hotelbe – tébláboltam.

−Háromszáz fontért elviszlek! – vágta rá határozottan.

−Mennyi? Úristen, az rengeteg... – mormogtam, míg ő csak a vállát húzogatta.

−Ennyi.

Bólintottam és beültem a taxiba, ami még rozogább volt, mint az egyiptomi járgányok többsége. A könnyeim törölgettem, nagyokat szipoghattam, mert hátradobott egy illatosított zsebkendőcsomagot. Szerencsém volt, tényleg hazavitt. 

2005. áprílis 30. Merénylet Kairó belvárosában. 8 halott és több mint 45 sebesült. Nem volt magyar áldozat, nem volt magyar sebesült.

A robbantás utáni hetekben egyszer a strandon valaki kiabálni kezdte, hogy „delfin, delfin”, amire a turisták mind a tenger felé fordultak. Nem ritka erre a delfin, amíg nincs túl sok búvár, vitorlás és jet ski odakint, addig bátran a part felé úsznak. A kiabálásra flashback-em támadt, rémülten ugrottam fel, remegett a kezem még több óra múlva is, ahogy a kávés csészét tartottam. Az élmény benne volt minden ajtócsapásban, nyikorgó fékben, hirtelen felhangosított rádióban. És felülírta a csallóközi kedves iránti minden érzésem. Már nem gondoltoltam rá olyan gyakran, és nem képzeltem el minden nyíló ajtónál, hogy ő lép be egy csokor virággal, élre vasalt nadrágban, átölel és kéri, hogy bocsássak meg, csak egy félreértés volt, meg sem történt, nincs és nem is volt soha semmilyen másik nő. Én bekeményítek, az ajtóra mutatok, ő lehorgasztott fejjel kibandukol, de visszanéz, akkor rámosolygok, újra átölel és elfelejtjük az egészet, hazamegyek, csináluk sok gyereket, és vasárnaponként rántott disznóhúst ebédelünk. 

A robbantás utáni éjszaka volt az első, amikor nem jutott eszembe, és nem gondoltam újra végig az együtt töltött napokat a legapróbb részletig, ahogy addig szoktam. Az ex kikerült a gondoltaim közül, helyette jött a tömegtől való rettegés és remegés.

Másnap a mobilkijelzőm Konradot mutatta.

−Jól vagy? Azt hallottam, tegnap Kairóban rekedtél.

−Kutya bajom.

−Mit csinálsz most?

−Próbálkozom kikelni az ágyból. Szabadnapot kértem.

−Azt jól tetted! Őrültek háza van, az engedélyeink késnek, több segédmunkásunk lelépett, a rendőrségről hozzánk is jöttek kérdezősködni.

−Hm.

−A jövő héten Kairóba megyek, ha gondolod, összefuthatnánk.

−Még nem tudom, milyen lesz a beosztás, és azt sem, hogy a zavargások után mennyi turista érkezik. De rendben, jelezd, ha a közelben leszel, majd találkozhatunk.

Konrad még mondott valami kedveset, de érezhette, hogy nekem semmi kedvem cseverészni.  Miután letette, visszaaludtam. Most igazán jól esett nyitott ablaknál a tikkasztó melegben az ágyban heverészni.

-------------------------------------------------------

ITT tudod megrendelni a könyvem. 

A regény szlovákul is megjelent 2014 -ben az Evitapress kiadónál, Szlovákiában hetekig a toplisták élén járt. Ha szlovákul keresed, ITT találod.