Könyvfesztivál. A regényem bemutatója szombaton volt, tűkön ültem az utolsó percig. Pénteken kimentem a kislányommal, mi voltunk azok, akik morzsacsíkot húztunk maguk után. Kamilla élvezte a forgatagot, legszívesebben az összes könyvkupacot átpakolta volna; annyira fel volt dobva, hogy elvesztettük az egyik cipőjét.

Írók, költők, marketingesek, kiadóvezetők, puszi-puszi, hogy vagytok? Hogy megy a bolt? Mi újság? Mindenki kedves, sok az ismerős, és az idén egyre élesebben látom a közhelyes írótípusokat:

PANASZ, hogy jaj, csak a ponyva megy meg a mocsok, azt keresik az emberek, hát hová lesz ez a világ, ha már az én értékes könyvemet a kutya sem veszi!

NAGYKÉPŰ KAMUZÓ, aki arról beszél, hogy az ő no name kiadó által kiadott könyve több-tízezres példányban kelt el hónapok alatt, és csak azért nem találkoztam vele a sajtóban, mert az újságírók irigyek, és nem írnak róla.

HÓNALJSZAG, SZAKADT RUHÁK, SÁRGA FOGAK – még mindig él (és elpusztíthatatlan) az az – „írótípus”, aki szerint az „értelmiségi lét” elengedhetetlen kelléke a lestrapált külső. Az értelmiségi itt azért van időzejelben, mert ha visszakérdezek, hogy mitől is tartja magát olyan fene nagy gondolkodónak, akkor az aktuálpolitikai állapotok szidásán és a jelenlegi könyvpiaci helyzet fikázásán kívül nem tud semmi másról beszélni. Arról is csak szájszaggal.

CELEB VAGYOK, BESTSELLER ÍRÓ VAGYOK, én tudom mi kell a népnek, én blogot is írok, azt is százezrek olvassák, fenn vagyok az instán. Lifestyle rovatba publikálok és jövőre jön a recepteskönyvem. Bio – vegan –ezo – spiri.

MINDENKIT LENÉZEK, ÉN DÍJAT NYERTEM, én vagyok a kortárs irodalom egy szelete (jó nagy szelete), engem nem érdekel, mit ír más, el tudom képzelni, hogy mit nevez irodalomnak a sok tehetségtelen senki...

A felsorolás persze nem teljes, vannak remek írók is, majd róluk is írok!

Másnap…

Szombaton ebéd után érkeztem, kicsit izgulok, egyre többen vannak, a Libri standja körül mozdulni sem lehet. Megszólítanak páran, javarészt ismeretlenek, hogy dedikáljam nekik a könyvem. Sok-sok szeretetettel, sok szeretettel, jó szórakozást – ilyeneket írok, banális meg elcsépelt, tudom, de semmi eredeti nem jut az eszembe. (Ha bárkinek van egy tuti ötlete, hogy mit írjon egy író a könyvébe, ha megkérik, hogy dedikálja, akkor kérem, nagyon kérem, küldje már el!)

Amikor elképzeltem, hogy kik lesznek az olvasóim, nem is gondoltam nyugdíjasokra. A bemutatóra több idős, szuperjófej olvasó érkezett, akik azt mondták, hogy hallottak a regényemről, és a kitelepítésekről szóló része felkeltette az érdeklődésüket.

– Magdikának, akit az egész családjával együtt kitelepítettek! Ezt írja bele, kérem! – mondja egy ősz hajú, divatos néni, és kezdi mesélni, hogy ők Naszvadon, a zöld keríteses ház mellett laktak, ha arra járok, nézzem már meg, hogy áll-e még. Ő nem tud odamenni, megszakadna a szíve.

Aranka kéri, hogy dedikáljam a könyvem, sajnos a bemutatón nem tud részt venni, mert indul a vonat Békéscsabára. Aranka gyerek volt, amikor családjával együtt vonatra tették őket és kitelepítették. Farkasd környékén éltek, Galántai járásban, Felvidéken. Kényszerítették őket, hogy reszlovakizáljanak vagy hagyják ott az életüket – így megpróbálkoztak egy másikkal Dél- Magyarországon. Volt akinek könnyebben ment, és gyorsan áttette magát a kitelepítésen, de nem ez volt az általános. A honvágy, az egész életen átható bizalmatlanság, az „otthon maradt” rokonok hiánya sokak életét megnyomorította. Volt olyan is, aki egész élete végéig a kis koffert a szoba sarkában tartotta, „ha haza lehet majd menni, ő hazamegy”.

A bemutatót Oláh Andrea vezette, fantasztikusan, nem éreztem magam zavarban, pedig általában szoktam. Galgóczi Dóra Válaszok háza c. regényével együtt mutattuk be az enyémet, könyveinkből Pető Kata (a Szputnyik Hajózási Társaság színésznéje) olvasott fel. Annyian voltunk, hogy nem fértünk be a terembe. Eljött egy régi cserkész barátom, akit először nem ismertem fel, úgy megváltozott, és eljött Hesna al Ghaoui is.

Kiss Kósa Annamária ruháját viseltem, hála és köszönet a KOKA fashion-nek; a fekete-fehér zebra ruha telitalálat volt!

Dunaszerdahely

A budapesti bemutató után pár nappal Dunaszerdahelyen mutattuk be a könyvet. Készültem rá, talán túlságosan is, mert előtte pár nappal belázasodtam, benáthásodtam, és úgy éreztem magam, mint egy élőhalott. Nagy nehezen hajat mostam, összeszedtem a dolgaim, és a gyerekekkel együtt elindultunk “haza”. Anyósom ajánlott egy csodagyógyszert, amitől pár órára visszajött a hangom. Be is vettem, valamit segített, de még így is visszhangoztak a kérdések a fejemben.

Mészáros Krisztina vezette a beszélgetést, szuper profin, nagyon érezte a helyszínt és a legkört. Eljöttek ismerősök és rég nem látott rokonok. A dunaszerdahelyi tornyos kastély, a Kortárs Magyar Galéria impozáns helyszín, eljött a helyi média, nekem a végére irtózatosan fájt a fejem, de ilyen ez a showbiznis, mondta a barátnőm, ha az olvasók várnak rád, menni kell, és örülj neki. Örültem is!

Eljött a gimis osztályfőnököm (nagyon örültem neked, Tanarnő) és Bíró Szabolcs is, a középkor- fanatikus bestseller író, többkötetes szerző, kultúraszervező energiabomba, akivel dedikálás után cseverésztünk kicsit.

Másnap a somorjai ügyeleten (pohotovosť) antibiotikumot ír fel az orvos.

Botond bekopog, a nővérke kinéz:

– Prosím? – kérdezi.

– Good evening, we would like… – kezdi Botond angolul, a nővér zavarában nem tudja, mi tévő legyen, bekiállt az orvosnak magyarul: – Itt egy férfi és angolul akar valamit…

Erre Botond is megszólal magyarul, nagy az öröm, kiderül, hogy mindenki magyar, én magkapom a gyógyszert, ami segít rajtam, aztán hazavonszolom a belem, és kialszom magam.

Dunaszerdahely (és környéke) köszönöm!!!