Durica Katarina

Gyilkos áldozatok

Gyilkos áldozatok

By: DuricaKatarina 2016. március 24.

A gyilkos nők, akik egykori szerelmükkel végeznek, általában Kalocsára kerülnek. Hiába bántalmazták őket, gyakran évtizedeken keresztül a legkegyetlenebb módon, a Büntető törvénykönyv szerint ők a bűnösök, és bűnhődniük kell.

kalocsa.jpg

A Kalocsai Fegyház és Börtön az ország legszigorúbb női büntetés-végrehajtási intézete. A legsúlyosabb bűncselekményekért elítélt nők raboskodnak itt. Olyan, mint a szegedi Csillag börtön, csak nőknek. Újságírók csak előzetes kérvény és egyeztetés után juthatnak be, mint minden börtönbe. Az eszközök listáját, amiket újságíróként fotós kollégámmal magunkkal akartunk vinni, előre le kellett adnunk, így is akadt egy kis fennakadás, amikor jeleztem, hogy bevinném a mobilom, mert azon van a diktafon. A telefonra szigorú szabályok vonatkoznak, még a börtön alkalmazottai, az őrök sem tarthatják maguknál, a portán le kell adniuk. Végül engedélyezték a készülékem bejutását, de csak az őrök jelenlétében használhattam és csak a diktafon funkciót.

Tetoválás nincs

Szűk, linóleummal borított lépcsőn haladunk fel a zárkákhoz, rácsos ajtók, jelzők, alig szűrődik be a fény. Sötét, depresszív és szürke. Információink szerint közel négyszázan raboskodnak itt, sokan életfogytiglani büntetését, azaz huszonöt évet tölt itt. Gyilkosságért, rablásért, sikkasztásért, de ittasan halálos balesetet okozásáért is ide kerülnek a nők.

A közhiedelemmel ellentétben nincsenek teletetoválva, nem fütyülnek a férfi fotós kollégám után és nem trágárak. A legtöbbjük nem közveszélyes és kegyetlen gyilkos, nem holmi vad nők tengetik itt mindennapjaikat. Nagyrészük anya, és a statisztikák szerint több tucatnyian vannak a családon belüli erőszak áldozatai, akik egy idő után nem bírták elviselni bántalmazójuk agresszióját, így kerültek ide. Történeteiket hallgatva úgy tűnik, hogy pengevékony a határ a két világ, szabadok és elítéltek közt.

A folyosón lesütött szemmel haladtak el mellettünk, illedelmesen köszönnek az őröknek. A visszahúzódó magatartás és zavart tekintet talán a szégyennek, de az is lehet, hogy a kemény börtönéveknek köszönhető.

A börtönben kötelező a munka, a mosoda az alagsorban van. A kopott falak állott szagtól megszédülök, az ablak nélküli párás kis helyiségekben megfájdul a fejem. Riportalanyunk, akit a történetben nevezzünk Mónikának, itt dolgozik. Ha nem itt tartózkodik, akkor egy 10 ágyas zárkában él. Az emeletes, szimpla vaságyakkal és szürkére mázolt fém szekrényekkel, asztallal, székekkel telezsúfolt teret virágokkal, személyes tárgyakkal, fényképekkel próbálja barátságosabbá tenni.

kalocsa2.jpg

Mónika története

Mónika negyven körüli, hat éve van börtönben és minimum négy évig még bent marad. Jó magaviseletéért fegyházbüntetését börtönre minősítették át. Az ismert „mákos” ruha alatt utcai fehér pólót viselhet. Ha el tudnék vonatkoztatni a helyszíntől, a börtönnadrágtól és az őrök jelenlététől, talán el sem hinném, hogy ez a nő min ment keresztül. Vonásai finomak, szókincse bő, ápolt arca és haja valahogy nem illik bele az elítéltekről alkotott képembe. Ő is, és ahogy számos rabtársa, családon belüli erőszak áldozata volt éveken keresztül. Az ő esete annyiban egyedi, hogy lánya is Kalocsán raboskodik.

„A férjem minden ok nélkül ütött, ivott, ütött, volt, hogy beszakadt a dobhártyám, egyszer eltörte a bordám. Ha eljárást indítottam volna ellene, azért vert volna meg” – kezdi a történetét Mónika, akivel nevelők jelenlétében beszélgetünk. „A férjem szülei nem szóltak semmit, nekik ez természetes volt, mert ők is így éltek, az apósom bántalmazta az anyósomat. A férjem ugyanazt művelte, amit otthon látott az apjától. A gyerekeket is bántotta. Ritát, aki akkor 16 éves volt, molesztálta is. Volt, hogy nem bírtam tovább, elköltöztem albérletbe a gyerekekkel együtt egy ismeretlen helyre. De megtalált minket és hazavitt. A gyerekek előtt nadrágszíjjal vert meg, nekik végig kellett nézniük. Nem tudtunk mit csinálni, sírtak ők is, én is. Egyszer hajnalban jött haza részegen, én a kétéves gyerekkel a szobában aludtam, a férjem először Ritához ment be, aztán ledőlt a kanapéra. Ott elaludt. Egy idő után Rita azzal ébresztett, hogy „anya gyere, csináltam valamit”. Akkor már minden tiszta vér volt, még a férjem hörgött. Rita megvárta, míg elalszik és egy vasrúddal szétverte az apja fejét. Nem tudtuk, hogy mit csináljunk, csak azt, hogy el kell tüntetni a holttestet. Hívtuk Rita akkori barátját, hogy jöjjön segíteni, aztán kivitték a temetőbe és elásták. Három nap múlva feladtuk magunkat. Rita hét évet, Én 14-et, a fiú 13 év fegyházat kapott. Annyira hihetetlen volt, hogy nem jön vissza többet. A bűncselekmény után még mindig rettegtem, hogy vissza fog jönni a sírból is.”

Mikor Mónikát arról kérdezem, mi a legnehezebb, a négy gyerekéről mesél. A legkisebb kétéves volt, amikor börtönbe vonult a legidősebb lányával, kisebb három gyermeke nevelőszülőkhöz került. Hétvégenként telefonálnak, de még belegondolni is rémes, hogy a két, hat és tizenéves éves gyerek egycsapásra elvesztette az egész akkori életét, otthonát, agresszív apját, anyját és nővérét.

„Valahogy meg kellett volna ezt máshogy oldani, de akkor, abban a helyzetben nem láttam más menekülési lehetőséget. Az elején, az első pofon után lépni kell, hiába fogadkoznak” – mondja Mónika, és ezt tanácsolja minden érintett nőnek. Az első pofon után lépni kell, le kell lépni! Fájó belegondolni, hogy egy négygyerekes anyának senki sem segít, hiába kéri és amikor legidősebb gyereke megvédi magát, akkor elítélik és az ország legkeményebb börtönébe kerül, a gyerekeit évente párszor láthatja. Mielőtt azt hinnénk, hogy ez extrém történet: egyáltalán nem az, a női börtön tele van hasonló sztorikkal.

kalocsa3.jpg

Álszent hozzáállás

„Nemcsak egyszerűbb és gazdaságosabb, hanem sokkal igazságosabb is lenne megvédeni a családon belüli erőszak áldozatait és nem tőlük várni, hogy majd a sértettek saját hatáskörükben megoldják a problémát – mondja Spronz Júlia, a Patent egyesület családon belüli erőszakra szakosodott ügyvédje. – Ezek a nők azért kerülnek hosszú évekre, évtizedekre rács mögé, mert az állam nem végzi megfelelően a dolgát, nem nyújt számukra hatékony segítséget a bántalmazással szemben, és így kénytelenek maguk lépni a saját és gyerekeik biztonsága, testi épsége, élete védelmében. Meglehetősen álszent hozzáállás, hogy a hatóságok nem tesznek semmit. A családon belüli erőszakkal szemben eredményesen fellépő országokban nem csak a női, de a férfi áldozatok aránya is lényegesen alacsonyabb, mint Magyarországon, mivel egy jól működő rendszerben vagy az erőszaktevőket emelik ki a legkisebb jelzés esetén, vagy van hova elhelyezni az áldozatokat, ahol szakszerű ellátást, pszichológiai-jogi segítséget kapnak. Nálunk ez sajnos még fényévekre van – mondja a szakértő.

Mónika lányával, Ritával a börtön könyvtárában beszélgetünk. Ő az intézet legfiatalabb elítéltje és talán a legmotiváltabb is. A börtönben megtanult angolul és olaszul. Szép, fiatal lány, mintha nem is börtönben töltötte volna az előző hat évet.

„Emberölésért vagyok benn. Édesanyámmal édesapámat öltük meg” – meséli el a történetét saját szemszögéből. „Én csináltam, de anya nem akarta, hogy börtönbe kerüljek, és eltüntettük a testet. De három nap után, mert nem bírtuk titkolni, feladtuk magunkat. Ez súlyosbított az ügyön. Ez alatt a három nap alatt, mintha lekapcsolták volna a villanyt, én nem emlékszem, hogy mi történt. Nem bírtam volna úgy leélni az életem, hogy nem mondjuk el. Hazudni gyűlölök” – meséli történetét a fiatal lány. „Csak arra emlékszem apámból, hogy alkoholista volt, bántalmazott bennünket, három kisebb testvéremmel együtt. Soha nem beszélgettem apámmal, rettegtem tőle és gyűlöltem, mert bántott minket. Próbálok neki megbocsátani, de az az igazság, hogy a mai napig vannak vele rémálmaim. Mindig ugyanaz történik, ő bánt minket, mi meg menekülünk. Állandóan azt érzékeltette velem, hogy semmire sem vagyok jó.”

A tizenhat éves gimnáziumi osztályelsőről senki sem tudta, hogy milyen poklot él át otthon. „Az osztálytársaim nem tudták, mi zajlik nálunk otthon, nem akartam, hogy sajnáljanak”- mondja. Először Kecskemétre, a fiatalkorúak börtönébe kerültem, ott érettségiztem, aztán ott elvégeztem egy kétéves ifjúságsegítő szakot. Főiskolára kezdtem járni levelezőn Egerben, de az utolsó évemet passziváltatnom kell, mert itt sokan vagyunk a zárkában és így nehéz. Jövőre szabadulok, ha kedvezményesen kiengednek, akkor a maradék 44 hónapot nem kell itt töltenem. Akkor majd befejezem az tanulást. A gimiben nem hitték el, hogy mit csináltam. Miután előzetesbe kerültem, még akkor is bejártak hozzám a tanáraim órát tartani, csomagot küldtek, a mai napig tartom velük a kapcsolatot.”

Nem jogos védelem?

Rita jövőre szabadulhat, mint mondja, rendszeresen fogja látogatni az édesanyját, ha teheti, majd a testvéreit is elhozza. Legközelebb 2019 januárjában lesz együtt a család. Belegondolni is szörnyű, hogy ennyi kihagyott év után milyen nehéz lesz az újrakezdés.

„Itthon a családon belüli erőszakot a mai napig nem kezelik a vonatkozó nemzetközi egyezményekben megfogalmazott ajánlások szerint vagy a külföldön bevált jó gyakorlat átvételével – fogalmaz Spronz Júlia. – Nálunk a rendőrség, az ügyészség, a gyámhivatal, a bíróság tele van előítéletekkel, általában az áldozathibáztató ügykezelés a jellemző. A Büntető törvénykönyv lehetővé teszi, hogy jogos védelem esetén a formális elkövetőket ne büntessék meg, de az ítélkezési gyakorlat olyan körben szabta meg a jogalkalmazás kereteit, amely alkalmas az ivócimborák egymás közti verekedésének kezelésére, de nem alkalmazható családi viszonylatban. Rendszeresen próbálkozunk ezekben az ügyekben a jogos védelmi helyzetre hivatkozni, de a bíróság arra hivatkozással utasítja el, hogy nem arányos a puszta kézzel támadó férfit fegyverrel (késsel, egyéb tárggyal) visszaverni, ráadásul a nők tipikusan megvárják, míg a bántalmazó elalszik, és csak akkor sújtanak le, ez pedig nem felel meg az időbeli azonosság feltételének. Az állam az ítéletek súlyosságával a társadalom tagjainak üzen.”

(Az írás az ELLE magazinban jelent meg)

süti beállítások módosítása