Ferrari gyerekülés, pehelykönnyű babakocsi, Prada-táskás anyuka, Ralph Lauren rugdalózóba öltöztetett csecsemő. Az anyuka telefonál, a másik gyereke után az angol bébiszitter szaladgál.  A harmadik gyerek hatéves és magániskolába jár, ahol golfozni is tanul. Ezt a jelenetet nem egy amerikai sorozatban láttam, hanem egy játszótéren Budapest 2. kerületében,  az ország egyik legdrágább környékén.

A játszótéren Márk,  hároméves lehet, tökéletesen beszél angolul, éppen azt kiabálja, hogy már nem akar csúszdázni. Nem ritka látvány, lépten-nyomon belefutok dúsgazdag nagycsaládokba, akik a külföldi bébiszittert is kiviszik a játszótérre. Két kisgyerekem van, sok időt töltünk a város különböző homokozójai mellett, míg a nagyobbik pár percre elfoglalja magát, a kicsi pedig alszik, addig a többieket figyelem.

„A főváros gazdag kerületeiben egyre több a nagycsaládos” – említi a tapasztalatait egy Budán dolgozó védőnő. „Növekszik azoknak a jól szituált szülőknek a száma, akik három, négy gyereket is vállalnak, sőt, több olyan családhoz is járok, ahol öt gyerek van. Már rég nem igaz, hogy a nyolcadik kerületben születik sok gyerek, Budán meg megy az egykézés. A kolléganőimtől hallom, hogy Kőbányán és a belvárostól kijjebb egyre kevesebb a gyerek” – magyarázza.

A Park Avenue főemlősei

A statisztikák szerint nemcsak nálunk fordult meg a világ, az Egyesült Államokban sem a szegény, mexikói bevándorlók vállalnak sok gyereket, a gazdagok pedig egyet-kettőt, hanem pont fordítva. A pénzben úszó nagycsaládhoz pedig megfelelő életmód is jár. Amikor Wednesday Martin amerikai újságírónő bankár férjével New York egyik legdrágább kerületébe költözött, felfedezte, hogy a lakáscserével nemcsak az irányítószáma változott meg, hanem új szomszédságának összetétele is. És a New York legelőkelőbb utcáiban lakó, gazdag családok kisgyerekes anyukái késhegyig menő pozícióharcot vívnak egymással. Egyszerre vicces és ijesztő az a világ, amit megtapasztalt és bemutat a Primates of Park Avenue, vagyis A Park Avenue főemlősei című könyvében. Az egyetemen antropológiát tanult szerző azért beszél főemlősökről, mert a szóban forgó hölgyek ugyanolyan kegyetlenül bánnak el az élőhelyük szabályait megszegő, beilleszkedni képtelen társnőjükkel, mint a csimpánzanyák azzal, aki kilóg a sorból. Glam S.A.H.M, (glamour stay at home mom, azaz háztartásbeli), így nevezi a szemforgató, mindent fikázó, csak a legjobbat, és főleg legdrágábbat vásároló sokgyerekes anyukákat, akik egész nap a csemetéik körül röpködnek, jobbnál jobb kurzusokra, tréningekre, foglalkozásokra viszik őket.

„Gyereknek lenni az Upper East Side-on semmilyen szempontból nem nevezhető megszokottnak. Vannak itt sofőrök, nevelőnők, és utazás helikopterrel Hamptonsba (Long Island legdrágább része – a szerk.) „Megfelelő” zeneórák kétéveseknek, tanárok, akik felkészítik a hároméveseket az óvodai felvételi vizsgára, és játéktanácsadók négyéveseknek, akik nem tudják, hogyan kell játszani, mert nincs idejük játszani, mert az óvoda után annyi „fejlesztő foglalkozásra” járnak: francia és kínai nyelvórára, iskolaelőkészítőre, főzőiskolába, golf- és teniszleckékre, hangképzésre. Stylistok, akik segítenek kiválasztani az anyukáknak, milyen ruhát viseljenek, amikor iskolába viszik vagy onnan hozzák a gyereket. Billegő tűsarkak és lélegzetelállító J. Mendel és Tom Ford bundák a játszótéren és a szülinapi partikon” – írja a szerző, aki a Manhattanben töltött időszak elején úgy érezte, ugyanolyan ismeretlen és kegyetlen világba tévedt, mintha az őserdőben kellett volna a túlélésért küzdenie.

Milyen anya vagy?

Ezt a világot, ha nem is a New York-ihoz hasonló mértékben, de itthon is megtalálhatjuk. Magyarországon a nők nagy része három évig van otthon a babával, a környezet nem is nézi jó szemmel, ha valaki bölcsödébe adja a gyerekét. A második, harmadik gyerekkel akár hét-nyolc évre is kiszakadnak a munkájukból. Erre a társadalmi rétegre – már ha fizetőképes – óriási, és egyre növekvő piaci kínálat alapoz. Ha a pénztárca bírja, babajóga, babapilatesz, bababarát kozmetikai szalon vagy fitneszcentrum közül lehet válogatni, de van babaúszás, mesetorna, hordozóház, babaszínház, babakoncert, alakformáló óra babával, babás spirituális kapcsolatteremtés és horoszkópos hókuszpókusz is.

Noémivel egy bababarát kávézóban ismerkedtem meg. Pszichológus, két kisgyerekével évek óta gyesen van. „Baba-mama kapcsolatanalízisre mind a két gyerekkel jártam végig a várandóság ideje alatt. Ezt azért tartom fontosnak, mert sokan inkább akkor mennek valamilyen foglalkozásra, programra, amikor megszületett a baba, nem akkortól, amikor megfogant. Otthon szültem a második kislányunkat bábákkal, dúlával, az elsőnél a férjemmel együtt részt vettünk egy több alkalmas szülésfelkészítő tanfolyamon is, ahol hallottunk rengeteg szép dolgot és az árnyoldalakkal is megismerkedhettünk. A nagyobbik lányommal jártunk ringatóra, ott megtanultunk sok dalt, mondókát. Úszni is jártunk családostul a kizárólag babás családoknak fenntartott uszodába, és zenés mama-baba tornára, mert szeretem a latin táncot, a zenét pedig a lányom is élvezi. Mamakörbe már akkor jártam, amikor megszületett a nagyobbik kislányom, és amikor másodszor várandós lettem, alkalmam nyílt részt venni az első várandós csoportjukon is” – sorolja Noémi, hozzátéve, a mamakör olyan csoportos kismamás foglalkozás, ahol pár anyuka a kisbabájával együtt két pszichológussal találkozik. A cél többek közt, hogy a nők megerősítést kapjanak a szorongásokkal teli időszakban.

Erre pedig nagy szükségük is van, mert elég ellátogatnunk egy kismama-blogra, hogy felmérjük, mekkora nyomás alatt tartják egymást a jól szituált anyukák. „Babakocsiban tolod, és nem hordozod? Milyen anya vagy?! Tápszert is kap, és nem csak anyatejet? Milyen anya vagy?! Már négyéves, és meg nem hordod szakkörre? Milyen anya vagy? A te gyereked nem lovagol? A te gyereked nem tanul angolul? Te tényleg dolgozol? Te állami iskolába adod a gyereked? Milyen anya vagy?!” – ezek talán a leggyakoribb mondatok. Ugyanez megy a játszótereken is, csak ott nem szemtől szembe, hanem az épp távol lévő anyuka háta mögött. Közli a szomszédasszony, hogy ő jobban felöltöztetné a babát, a védőnő, hogy keveset hízik és tápszerezni kell, a játszótéri anyuka, hogy ő már ringatóra hordta ennyi idős korában a gyerekét, miközben nézi az én pici babám, aki még nincs három hónapos. És nem felejti el közölni, hogy ő babajógára, babúszásra és babakoncertre is viszi a három gyerekét, és egyáltalán nem érzi megterhelőnek, sőt, nem is érti, hogy létezhetnek olyan felelőtlen anyukák, akik nem biztosítják ezt a minimumot a saját csemetéiknek.

Iroda helyett játszótér

A gyerek errefelé ugyanúgy státuszszimbólum, mint a világ legdrágább ingatlanáraival dicsekvő Manhattanben, ahol Wednesday Martin szerint a babák ugyanolyan, messziről is jól látszó presztízstárgyak, mint a nyaraló az egzotikus tengerparton, a kötelező sízés Svájcban, vagy a 30 ezer dolláros Hermès Birkin táska, amelyet jobb meggyőződése ellenére végül ő is megvásárolt, hogy része legyen a törzsnek. Miután része lett, bepillantást nyert a pénzben úszó családanyák lelkivilágába, és hamar kiderült számára, ezek a nők, akiknek semmilyen anyagi gondjuk nincsen, mennyire frusztráltak. Hiszen ők is ugyanolyan jó egyetemre jártak, mint a férjük, hasonló családi háttérrel rendelkeznek, olvasottak, sokat utaztak, de amíg férjük fokozatosan halad feljebb és feljebb a karrierje lépcsőfokain, addig ők a gyerekeket nevelik. Ez önmagában rendben is lehetne, de Martin által bemutatott világ női szereplői kiszolgáltatottak: anyagilag teljesen a férjüktől függenek, és jól tudják, hogy bármilyen is a házasságuk, válás esetén ők soha nem tudnák azt az életszínvonalat fenntartani. Így maradnak a nyugtatók, a férj félrelépései feletti szemet hunyás és a gyerekek körüli teendők. Ezek a nők a szülés előtt, a kórházba menet még megállnak a fodrászszalonban, hogy az első kismamafotókon jól nézzenek ki. Martin elárulja, neki is fel kellett venni ezeket a szokásokat és viselkedési mintákat, mert azt akarta, hogy a többiek befogadják. A csoportnyomásnak itt óriási szerepe van, mindenki próbál megfelelni, a gyerekek pedig kellékek a nagy játékban.

Nórának három gyereke van, a középső egykorú a kisfiammal. A játszótéren ismerkedtünk meg, ő már rutinos anyuka volt, amikor én ebbe a világba csöppentem. Mikor arról faggatom, három gyerek mellett hogyan tudják a férjével úgy alakítani az hétköznapjaikat, hogy kettesben is tudjanak lenni, csak legyint: a férje a kenyérkereső, nagyon sokat dolgozik, hogy a gyerekeknek a maximumot tudják nyújtani. „A múltkor megint beszóltak – idézi fel játszótéri megpróbáltatásainak történetét a harmincas nő, aki a gyerekei születése előtt egy multinál dolgozott, vezető funkcióban. „Meglátták a bébihordozót, ugyanazt, amit már a fiúk is használtak. Jöttek a szemrehányó megjegyzések, miszerint a tudomány már sokkal fejlettebb, mint két éve volt, és jóval biztonságosabb bébiülések is vannak már. „Te meg sajnálod a pénzt, amikor a kisbabát biztonságáról van szó?„ – kérdezgették. Pár napig puffogtam magamban, hogy milyen nonszensz dolog ez, aztán vettem egy új hordozót. Dühös vagyok magamra, hogy nem vagyok erősebb, de hát a csordaszellem. Nem akarok kilógni, nem akarom, hogy kiközösítsenek, hiszen több időt töltök velük, mint a férjemmel. Nekem most a játszótéri anyukák a barátaim.”

(Az írás az ELLE magazinban jelent meg)