A felvidéki Gombaszögi Nyári Tábort semmi pénzért nem hagynám ki egyik évben sem. Még akkor sem, ha két kicsi gyereket nevelek épp és a nagyszülők sem tudják vállami őket pár napra. Így idén maradt a teljes felállás, anya – apa – két gyerek, mindeki fesztiválozik.

Ez a fesztivál, szabadegyetem évtizedek óta a szlovákiai magyar egyetemisták hagyományos találkozójára. Kisebb nagyobb kihagyásokkal, mélypontokkal, fellendülésekkel, helyszínváltással tovabbra is tarja magát, idén kb. ötezren gyűltek össze Gömörben, közel a Krasznahorka várához. Olyan, mint bármelyik másik sátorozós, nyári tábor: este az éppen divatos zenekarok koncertjei, napközben előadások, panelbeszélgetések, miegymás. Meg gombaovi a gyerekeknek.

Felvidékről származom, ötödik éve élek Budapesten, a barátaim szerte Európában telepedtek el. Gombaszögön egyre több rég nem látott barát gyűlik össze évről-évre. Gimis osztálytársak, barátok az egyetemi évekből, ismerősök a koleszból. Gombaszögön minden évben azt veszem észre, hogy pár nap után visszajön a tájszólásom, hangosabban nevetek, kisimul a bőröm és pár óra alvással is bírom. Olyan világba érkezem vissza Budapestről, amiről egy ideig azt hittem, hogy teljesen elveszett. Mert hiába látogatom meg Somorján a szüleimet, a barátaim már nem élnek ott, a sok kocsmában nem értik, ha magyarul kérem a Kofolát, a régi épületeket lebontották és helyükre többemeletes társasházak kerültek. Lassan többen beszélnek Csallóközben kelet-szlovákiai szlovák akcentussal, mint magyarul. Ami délen elveszett, az Gombaszögön újraéled.

Ezt a világot akarom a férjemnek és a gyerekeknek is megmutatni. Felvidék, szlovákiai magyarok, a tábor területén levő cseppkőbarlang az Unesco listáján szerepel, a gömöri falvakban megmaradtak a századeleji családi házak, pajták és nagy kertek. Hegyek, dombok, gyönyörű vidék, ahol szinte csak az idősek maradtak. A fiatalok mind Angliába vagy Ausztriába mentek...

Rékas, totyka, dopici, újra használom a rég nem hallott szavakat, itt mindenki érti, kivéve a gyerekeimet. De ők azért vittem magammal őket, hogy ők is megtanulják.

- Hozd azt a kiblit!
- Anya, mit?
Vagy:
- Anya, mi az a “aztot”?
- Hm?
- “Aztot, aztot ott”, itt mindenki ezt mondja
Vagy:
- Anya, mi az a fölnőtt?
- Hát az aki nagy…
- Fölnőtt? Nem felnőtt?

Hazaértünk. Túléltük. Amikor ezt írom, már fürdés után vagyunk, mindenkinek frissen mosott haja és a tusfürdőtől kókuszillata van. Senki nem lett beteg, náthás és nem köhög. Pár szúnyogcsípést és a minden erdőben előforduló kullancsot leszámítva az egész család ép és egészséges. Minden ismerősünk megkérdezte, hogy hogy éltük túl mi és a gyerekek a fesztiválozást. Pontokba szedtem, hogy nekünk mi vált be.

Nem kell túlgondolni!
Szállast foglaltunk a táborhoz legközelebb eső faluban. Sátorozni két kicsi gyerekkel nem akartunk, azért meredek lett volna hajnali 4-5 közt „az éjjel soha nem érhet véget”-et hallgatni újra és újra.
A fesztivál előtti napokban válogatni kezdtem a gyerekek ruháit, esőkabát, hosszúnadrág, meg rövid, szandál, gumicsizma. Szúnyogriasztó kell, sapka is és próbáltam kiszámolni, hogy egy hétre hány pelenkát vigyünk. Futóbicikli, kismotor, mesekönyv. Magamnak elkészítettem a gumicsizmát, tornacipőt, szandált, flipflopot... Közben eszembe jutottak a régi fesztiválok. 15 évesen voltam először a Szigeten. Stoppal. Egy Mileticen (pozsonyi kínai piac) vásárolt papucsban. A fesztiválokra mindig így mentünk, jófejek vettek fel mindig, 1x egy hentes, aki beültetett minket a füstölt húsok közé hátra a furgonjába. Egy másik alkalommal meg egy török kamionsofőr vitt minket a szlovák-magyar határig, mondta, hogy a vámvizsgálat előtt szálljunk ki, mert két 18 alatti lányt mégsem szállithat, azt nehezen magyarázná meg. Mi kiszálltunk, gyalogoltunk egy keveset, majd stoppoltunk ismét. Vállra akasztható táskával, benne útlevél, fogkefe, tiszta bugyi - póló. Ennyi. A lila nadrágomban végigbuliztunk egy egész Szigetet, 1 pólóban a Pohodát. Pénzünk nem igen volt, sátrat sosem vittünk, mindig akadt valaki, akinél aludhattunk. Német fiúk fizették az akkor nagyon drága - nagyon menő Heinekent, dinnyét szereztünk az útmenti veteményesből és egyszer kinn aludtunk a szabad ég alatt a kukoricásban. Nem volt nálunk se szúnyogriasztó, se kullancs elleni kenőcs, se naptej. Egyik sem hiányzott. És sosem voltunk veszélyben. Mindenkivel szóba álltunk, akkoriban mindenkiben megbíztunk és alighanem szerencsénk is lehetett. 

A mostani csomagolásnál mindig előttem voltak a “régi” fesztiválok, magamnak és férjemnek csomagoltuk a legkevesebb holmit, a gyerekeknek pedig minden napra tiszta pólót, rengeteg zoknit, és 1-2 rövid nadrágot és több hosszút. Pont elég volt. Az utolsó reggel azt néztem mi az ami száraz, ha koszos volt, még rendben volt. Az összes esős fesztivál utolsó napja ilyen…

Egészségtelen ételek, hurrá nyaralunk!
A gyerekeknek az első napokban a színes sátrak voltak a legérdekesebbek. Órákig sétálgattunk köztük, néha szóltak, hogy “ez a sárga sátor nagyon szép, bemehetek?” ilyenkor bekopogtam, ha épp volt valaki, akkor bekéredzkedtünk, ha nem, továbbálltunk. Élveztem én is, csomó jófej fiatallal ismerkedtem meg. Minden fesztiválozó imádta a gyerekeket, a fiatal egyetemisták leálltak beszélgetni velük és édességgel kínálták őket. Kamilla pár percre elszaladt a büfé felé, mire utána értem, már két sültkrumpli és egy savanyú uborka volt a kezében. Mindenki etette őket. A kisboltban és a büfében a klasszikus fesztivál kaja volt, sült kolbásszal, olajos krumplival, lángossal. Ezt ettük mi is. A kölesgolyókat, az egészséges ételeket, a zöldségfőzelékeket a fesztivál idejére kihagytuk. Arra odafigyeltem, hogy minden nap több gyümölcsöt is egyenek. Alma, barack, dinnye mindig volt.

Mindenkinek legyen jó! Anya színházban, apa koncerten, a gyerekek a réten…
Mindenki fesztiválozik, a gyerekek is. Mindenkit más program érdekel, ezek között napközben kellett sakkozni. Én elvittem a 3,5 éves fiunkat a bábszínházba, addig a férjem vigyázott a 1,5 éves kislányunkra, és megpróbálta elaltatni. A fesztivál egyik legjobb színházi előadására nem jutottam el, mert pont a gyerekek fektetési idejére esett. Volt egy egyezségünk a férjemmel, hogy egy délután én fesztiválozok, addig ő visszamegy a szállásra a gyerekekkel, este pedig ő megy a koncertekre és én leszek mellettük. Nekünk ez a “néha te, néha én, neha közösen” bevállt. Főleg úgy, hogy a férjem az orosz propagandáról adott elő, nekem pedig könyvbemutatóm is volt a fesztiválon.

A kosz rendben van!
A fesztivált elmosta az eső. Gumicsizma, nedves farmer, sár és tócsa mindenütt. A gyerekek nagyon élvezték, hogy ugrálhatnak a sárban, addig nem is volt gond, míg el nem csúsztak benne. A váltóruhájuk és a tiszta zoknijuk mindig kéznél voltak. (Főleg az utóbbiból kellett több tucat pár, mert a nagy sárban ugrálós buliban többször is kicsúszott a lábuk a gumicsizmából.)
Sokszor eszembe jutottak az egyiptomi gyerekek. Egy ideig Kairóhoz közel éltem és ott a gyerekek egy csapatban játszottak az utcán naptej, sapka, szúnyogriasztó és ortopéd által javasolt cipő nélkül. Pár mérettel nagyobb, vagy épp kisebb ruhákban, ami akadt. Ezek a gyerekek akkor ettek, ha megéheztek, sötétedés után feküdtek le, amikor elfáradtak a játékban és európai mércével nézve mind koszosak voltak. És egészségesek. A fiunk gyerekorvosa mondta, hogy a kosz rendben van és a fertőtlenítő törlőkendők teljesen fölöslegesek. A fesztiválon mi sem aggódtuk túl magunkat. A kánikulában poros volt mindenki lába, a gyerekeimé is. A zuhogó eső után sáros volt mindenki, a gyerekeim is. Nem volt ezzel semmi baj.

Hiszti a fesztiválon, oh jaj!
A rémálom. Mindig a legrosszabbkor tör elő. Kisfiunk javabán a dackorszakban tart, szinesek a napok, hogy finoman fogalmazzak. Kislányunk minden reggel korán ébredt, igy fiunk is, hiszen egy szobában voltunk mindannyian. Annak ellenére, hogy ő meg aludt volna 8-ig, talán 9-ig is, felkeltette őt a huga és ezt az utolsó napokban sem tudtuk megakadályozni. Délelőttönként álmos, de annál inkább energikus kisfiunk kétnaponta jelentkezett egy jelenettel. “miért nem így van az, amit ő úgy akar” és a hasonlók. Ilyenkor a budhista bölcsek tanácsát megfogadva megőriztük hidegvérünket (mi mást is tehettünk volna, hiszen a nagy tömegben mindenkinél volt okostelefon és a rémálom - hogy felveszik és felteszik a youtube ra, amint épp dührohamot kapok – beteljesülhetett volna egy perc alatt). Ilyenkor visszamentünk a szállásra, ettünk-ittunk, a kertben játszottak, engedtük őket mesét nézni is és fiunkat is letettük délután aludni. Esetleg útközben megálltunk a Potravinyben és vettünk egy Horalkyt, hogy ezt is megtanulják gyerekek!

Mindehhez a jó közérzetünkhöz azért az kellett, hogy egy emberi méretű fesztiválon voltunk, ahol a végére mindenki megismert már mindenkit, nem pedig egy arctalan tömegmasszában próbáltunk feloldódni.